Ma arra gondoltam, hogy káposztalepke. Igen, bizony arra! Meg arra is, hogy hullócsillag, és kecskesajt, meg kovászos uborka, és még gondoltam aranyló búzakalász. De aztán rájöttem, hogy most szakdolgozat írok, és hogy mélyen el kellene csöndesedjek végre, és meditálnom is kellene, hosszan, magamban, de akkor megint jöttek a képek és velük együtt a japán gyorsvonat, akkor inkább maradok az írásnál, és mert mondják, evés közben jön meg az étvágy…de jó is lenne most egy nagy adag cézár saláta sok-sok paradicsommal…szóval gondoltam írok szakdolgozatot végre, mert kell, és ekkor arra gondoltam, hogy káposztalepke, meg arra, hogy hullócsillag, és kecskesajt, meg kovászos uborka és aranyló búzakalász…és hogy mennyire szeretem. És hogy hiányzik! Hiányzik látni, érezni és benne-vele együtt lenni! És hogy holnap Teóka szülinap, és hogy még ma este tortasütés is, és hogy Őt is olyan nagyon-nagyon, és hogy Fáncsira mindig lehet számítani, és annyit, de annyit segít…és hogy bárcsak hullócsillag ma éjjel, hogy kívánni lehessen valami szépet Nekik…aztán már tovább is, hogy káposztalepke, mert olyan egyszerű, olyan törékeny, és mégis olyan tökéletes a repte!
Mondtam ma már, hogy mennyire szeretem, amikor én meg te?
Ma arra gondoltam, hogy káposztalepke!
Csordás Vanda Clio