Verset írok

Ma arra gondoltam, hogy verset írok, meg arra, hogy azt már úgy is olyan rég, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és megírom mindazt, mit nékem látni és érezni adatott. Hogy újra tudatosítsam, hogy végre szavakba öntsem, hogy ide nem csak létezni, hanem élni is jöttem! És szeretni, és játszani, és olykor kacagni is nagyot, s ha néha orra is esem, hát abból is rímet faragok! Meg arra, hogy élni csak úgy érdemes, ha szeret odabent élni a Lélek, és ha mellé még szálldos és repes! És hogy a csók elcsókolva sokkal édesebb, s míg jöttödre várok, keresek magamban tiszta helyeket, és igaz és mély csöndeket, melyeket csak te meg én, s ha vers születik belőle, az is csak egy szavakon túli költemény. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, olyan szépen dalolót, meg bájos rímelőt, hogy megírok hamar mindent és átadok, még mielőtt! Meg arra, hogy rögvest papírt és tollat ragadok, hogy átmosva magamat mind a szavakkal s az összes csöndekkel leírjam mindazt, mit eddig élni adatott. Hogy ne felejtsek el hálás lenni semmiért, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy mindig van miért! Hogy a csók elcsókolva igenis mindig édesebb, s míg Rád várok, attól én is szép leszek! S hogyha néha orra esek is, abból is rímet faragok, s ha néha sírok is, hát akkor is kacagok! És megírok bizony mindent, mit éreznem és élnem adatott. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és hogy Nektek mindent mit kaptam, most mindent átadok.

Utazás

Ma arra gondoltam, hogy utazás, hogy ingázás a munkahelyre be. Meg arra, hogy hajnalban korán kelés, meg hogy az első napsugarakkal fésülködés. Meg arra, hogy már bizony igen csípős a dér, meg hogy roppant didereg az arcom, mikor a hideg víz a csap alatt hozzáér. Ma arra gondoltam, hogy minden reggel hajnalba fel, mert a vonatnak indulni kell, hogy lassan már, mint térképen az útvonalakat, ismerem a közösen utazó arcokat. Hogy együtt éljük egymás életét, s mint mellékszereplők nézünk ki az ablakon szerteszét. Hogy együtt mutatjuk fel mind a jegyeket, s bérleteket, és együtt puffogunk, ha megáll a vonat s nincs rá felelet. S tudjuk ki meddig és hova, hogy ki Kelenföldre, Budafokra vagy Érd alsóra. Hogy az idős bácsi mindig friss kávéval várja a párját, meg meleg péksüteménnyel, hogy a gördeszkás srác mindig Pettenden száll fel, a felemás cipőjével. Hogy a rolleres fiúnak halastavuk van, melyre minden télen vág egy nagy léket, hogy a határban töretlenül aratnak a gépek. Hogy a földeken, melyek hátán a köd némán és nehezen csücsül, néha egy kíváncsi nyuszi előpenderül, vagy néhány őzike próbálja ugrásra a lábát, vagy csak egy-egy szarvas keresi bőgve a párját. Ma arra gondoltam, hogy ingázás. Hogy minden hajnalban korán kelni fel. Meg arra, hogy a vonat füttyszóra indul el, s a peronon vacog a cipőnk talpa már. Hogy a vonaton frissen főtt kávé illata száll. Hogy odakint még alszik a világ álmosabb fele, és hogy a másik a sűrűre festett ködbe robog bele. S nem kiséri útját, csak néhány vonatfütty, s a réten a kíváncsi vadak. Ma arra gondoltam, hogy utazás, és arra, hogy az élet, ha akarjuk, ha nem, akkor is előre halad. Hogy nincs megállás, mindig úton vagyunk és mindig haladunk. Ma arra gondoltam, hogy ismeretlenül is, mi mindannyian egymás életének alkotókövei vagyunk.