Otthagytam magam a karjaidban

Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, meg arra, hogy mint kalitkában verdeső madár szárnyal a Szíved, mint ki hamarabb ismeri a repülés örömét, mintsem valaha próbálta volna ezt! Ma arra, hogy oly erős odabent a Lélek, hogy oly erős az a Szív, hogy a karod oly erősen tart, hogy elfeledek minden háborút és kínt. Meg arra, hogy szavak nélkül olvad fel a határ, ma arra, hogy a Szívedben mindig valaki vár. Hogy kérés nélkül nyílik meg az ajtó, hogy kopogás nélkül is beengedtetek, s ha üres kézzel jöttem is, úgy vársz mégis, mint legkedvesebb vendégedet. Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, hogy nem számolom már a perceket, hogy elfelejtek minden múló pillanatot, mindig mikor karjaidban lehetek. Ma arra, hogy összeértek a mellkasaink, a csípőnk, a combunk, s nyakaink, meg arra, hogy arcaink egymásra tapadt sóhaja, úgy szállott fel hangtalan, mint zord tél után az édes tavasz kacaja. Hogy gyönge madárka tested erős jellemet takar, s ha mosolyt csalhat a Szívekbe, annál többet sosem akar. Hogy Ő a béke és a jóság szigete, ma arra, hogy ottmaradtam a karjaimban Vele. Hogy nekifeszültek a percek az időnek, meg arra, hogy mennyi ereje van egy Nőnek! Hogy igenis a pillanat van, hogy Csönddé nemesedik, mindig mikor két Lélek egymásban megfürödhetik. Ha meztelenre vedlett Lényeink csodálhatják egymás tükrében a Végtelent, ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, s a Lelkem mélyen megpihent. Ma arra, hogy a bizonyosságra soha nincsenek szavak, meg arra, ha egyedül is vagy, akkor sem vagy magad. Hogy a szívedben hordozod Mindazokat, kiket rövidebb vagy hosszabb ideig vendégül láttál ott, ma arra, hogy bármerre visz is az utad, őket mindig magadban hordozod. Hogy sohasem lehetsz magányos, hiszen szeretteid, szerelmeid sora odabent határtalan, ma arra, hogy otthonra találtam, mikor otthagytam a karjaidban magam.

Elvonulás

Ma arra, hogy elvonulás, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy a zajokat mind kint hagyom, hogy a gondolatokat mind tova engedem, meg arra, hogy ne maradjon nyoma, se emléke bennem egyiknek sem. Ma arra, hogy elvonulás, hogy utazás a Csöndbe bele, hogy figyelmemet a lélegzetemre. Hogy megvalósítom a jótékony ignorancia állapot, hogy kizárok minden külső és belső zavaró tényezőt, hogy kizárok magamból mindent, mi eltávolítana Tőle, mindazt, ami megakadályozná, hogy eggyé váljak Vele, mi eltiporná bennem az áldott Csendmezőt. Ma arra, hogy hosszú és csöndes meditáció, meg arra, hogy egybeolvadás, hogy Itt és Most a Szív Űrjében feloldódás, ma arra, hogy levetem magamról mind az összes hamis rétegeket, az összes hamis álarcokat, feladatokat és szerepeket! Ma arra, hogy addig hámozom le magamról mindazt, mi múlandó, mi csak a szerepem, míg nem marad belőlem semmi más, csak az a kis Szikra, mi Határtalan és Végtelen. Ma arra, hogy meditáció, hogy figyelmemet a lélegzetemre, amiképp meg-megáll a perc töredékére, amiképp lassan beszökik tüdőmbe a levegő, majd újra hazatér oda, hol nincs se tér, se idő. Ma arra, hogy a Szív Csöndjének Óceánjában oldódni fel, meg arra, hogy Itt és Most a Csönd szavára csak a Csönd felel. Ma arra, hogy meditáció, hogy minden burkomat elengedem, míg végül nem marad belőlem semmi sem, se nekem. Hogy végtelen, kötetlen és hallgatag Tanú állapot, míg az Isteni Halhatatlan Önvalóval eggyé olvadok. Meg hogy a végesnek a Végtelen szinte alig felfogható, míg le nem hullik a lepel, mindez szavakkal el nem mondható. Ma arra, hogy nem marad semmi más, csak a kitágult és tudatos, boldog Jelenlét, az Örök Pillanat, hogy nem birtoklok semmit sem, hogy semmim sincsen, még sincs nálam gazdagabb! Ma arra, hogy elvonulás, meg arra, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy nem veszíthet semmit sem az, ki már eggyé vált Vele. Mint egymással szembe fordított Tükrök, kik csodálják egymás tükrében a Végtelen Időt s Teret, ma arra, hogy a Csöndben nem kell kérdezned, mert már tiéd a Felelet!