Otthagytam magam a karjaidban

Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, meg arra, hogy mint kalitkában verdeső madár szárnyal a Szíved, mint ki hamarabb ismeri a repülés örömét, mintsem valaha próbálta volna ezt! Ma arra, hogy oly erős odabent a Lélek, hogy oly erős az a Szív, hogy a karod oly erősen tart, hogy elfeledek minden háborút és kínt. Meg arra, hogy szavak nélkül olvad fel a határ, ma arra, hogy a Szívedben mindig valaki vár. Hogy kérés nélkül nyílik meg az ajtó, hogy kopogás nélkül is beengedtetek, s ha üres kézzel jöttem is, úgy vársz mégis, mint legkedvesebb vendégedet. Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, hogy nem számolom már a perceket, hogy elfelejtek minden múló pillanatot, mindig mikor karjaidban lehetek. Ma arra, hogy összeértek a mellkasaink, a csípőnk, a combunk, s nyakaink, meg arra, hogy arcaink egymásra tapadt sóhaja, úgy szállott fel hangtalan, mint zord tél után az édes tavasz kacaja. Hogy gyönge madárka tested erős jellemet takar, s ha mosolyt csalhat a Szívekbe, annál többet sosem akar. Hogy Ő a béke és a jóság szigete, ma arra, hogy ottmaradtam a karjaimban Vele. Hogy nekifeszültek a percek az időnek, meg arra, hogy mennyi ereje van egy Nőnek! Hogy igenis a pillanat van, hogy Csönddé nemesedik, mindig mikor két Lélek egymásban megfürödhetik. Ha meztelenre vedlett Lényeink csodálhatják egymás tükrében a Végtelent, ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, s a Lelkem mélyen megpihent. Ma arra, hogy a bizonyosságra soha nincsenek szavak, meg arra, ha egyedül is vagy, akkor sem vagy magad. Hogy a szívedben hordozod Mindazokat, kiket rövidebb vagy hosszabb ideig vendégül láttál ott, ma arra, hogy bármerre visz is az utad, őket mindig magadban hordozod. Hogy sohasem lehetsz magányos, hiszen szeretteid, szerelmeid sora odabent határtalan, ma arra, hogy otthonra találtam, mikor otthagytam a karjaidban magam.

Vélemény, hozzászólás?